A hétköznapok. A mindennapok.
A hétköznapok. A mindennapok.
Öko-robbanás. Mindenhonnan ökológusok könyörgéseit és fenyegetéseit hallani. Biodegradálódó szatyrok, energiatakarékos kazán, biogazdaságból származó gyapjú és zöldség, korallzátonyok, bioreguláció, lebomló mobiltelefon, biobrikett, napkollektor, ökoházak növényi alapanyagból. Trendy és pénzes embertársainknak, akik top-on szeret(né)nek lenni, szükségszerűen környezetbarát életmódot kell folytatniuk. A legkülönfélébb termékeket előállító cégek is ezzel csalogatják magukhoz a klienseket. A reklám új formája, új fejlődési irány, új tevékenységi körök. Ökobiznic.
Új? Ugye tudjátok milyen a tipikus nagyi? Nem ismeri a számítógépet. Jobban szereti a tévénél a templomot, vagy akár a ház előtti padot. A világítást takarékosságból kapcsolja le, a gázt a robbanás miatti félelmében tekeri le, nem autózik, nem használ több liter fertőtlenítőszert naponta, a szemetet mindig a kukába dobja, vagy a tűzhelybe, bárhová is megy vásárolni, viszi magával a saját szatyrát, igénytelen anyagból összevarrva, amit még a piacon vett pár éve. Vízhasználat? Minimális.
Az utcai jelzőlámpákat nézve, az átlagos gyalogos három színt különböztet meg: zöld, sárga és piros. Az átlagos autóvezető ezzel szemben, már a színskála öt eleméből válogat. Az előbb felsorolt három mellett, szóba kerülhetnek még a késői-sárgák, valamint a félpirosak.
Tegnap olvastam egy cikket a felnőttéválásról, egy ezeréves újságban, amit apám gyűjtött be valahonnan. Mivel még volt benne egy megoldatlan keresztrejtvény, időlegesen megúszta a riszájszlinget.
Na persze. Van belőlük ilyen is, olyan is. Én az ilyenekről beszélek.
Az élet állítólag szép. Természetesen azzal a feltétellel, hogy megfelelően válogatod össze az antidepresszánsokat. Az emberek pedig folyton panaszkodnak. Elsősorban amiatt, hogy közelítenek a 30-hoz, a 40-hez, az 50-hez, vagy a 60-hoz, miközben elfelejtkeznek arról, hogy Diana a 180-hoz közelített, mikor betért az alagútba. Az öregedés elérhet bármely korban.
A mainstream-mé degradálódott Coelho írta az emberekről, hogy mindig fordítva gondolkodnak. Először sietnek felnőni, utána sírnak az elveszett gyermekévek után. Az egészségüket áldozzák fel, hogy meggazdagodjanak, majd elköltenek mindent, hogy visszaszerezzék azt (...) Úgy élnek, mintha sosem kéne meghalniuk, aztán úgy halnak meg, mintha sosem éltek volna.
Meglehetősen szabad stílusban idéztem (amennyire emlékszem), mert nem vagyok Coelho rajongó, annak ellenére, hogy benne van a lábaimban Szent Jakab majd 1000 kilométere. Szintén nem vagyok rajongója a Starforanight-műsoroknak, és az ehhez hasonló divatos-egzisztenciális Elvis-eknek. Ez valami olyasmi, mint az, hogy gyerekkorom óta nem eszem meg a datolyát, azaz, soha nem kóstoltam a fent említett gondolatokat a tudás fájáról. Nem, mert nem. Úgy élek tehát, mintha sose halnék meg, vagyis normálisan. Mint ahogy mindenki - na jó, talán Coelho kivételével. De biztosan ő is normálisan él... Azaz: a létezés folytonosságának tudatában. Ha pedig az alapfokú pszichológia kézikönyvét nézzük, kiderül, hogy ez a norma. Így érezzük, és nem is lehet ez másképp.
De a lényegre. Tehát létezünk tovább, létezgetünk, nem foglalkozván a génjeinkbe beleégetett ítéletekkel. A gond azzal van, hogy az öröklét meglehetősen unalmas dolog, különösen a vége felé. Vagyis így nem jó, amúgy meg szar. Tehát próbáljuk meg másképp. Volt valaki - szintén író (szintén, mint Coelho, nem mint én) - aki azt mondta: élj úgy, hogy ha meghalsz, az unalom törjön rá az ismerőseidre. Lehet, hogy majd utánam is fognak néhányan unatkozni, néhányuknak olyan leszek, mint egy szúnyog a szomszéd kerületben, néhányan pedig már most szívesen megfojtanának. Szemrebbenés nélkül.
Na, talán ennyit a bizonytalan jövőmről, a datolyáról és Coelho-ról. Ha hozzá kéne még valamit tennem a csordogáló idő témájában, akkor szintén egy ködön áttetsző idézet: a fiatalokban az idegesít a legjobban, hogy már nem tartozom közéjük.
[ Ez itt a félreértések helye. ]
Nem. Nem fáj, hogy öregszem. Csak vannak bizonyos érzések, amiket idióta módon újra és újra megpróbál az ember szavakba foglalni. Reménytelen.
Mindenki létrehoz magában egy-egy képet mindenről, amivel az életben találkozik. Mindenről. Az érzékek nem objektívek. Ami fontosabb, hogy az emberekben fellelhető mindennek-nevet-adási-és elnevezési-mánia azt okozza, hogy ezeknek az érzéseknek a - nevek által való - kódolása, kizárólag csak az értelmünk számára elérhető szóhalmaz elemein belül jöhet létre. Még az érzéseinkből is kibaszott dokumentumokat gyártunk, mikor próbáljuk őket néven nevezni. Ez pedig az értelmezés negatív interpretációja.
Megjegyezni, hogy a megértésen keresztül elfelejtsük.
Ez szörnyű.
Nekem nincsenek mélyenszántó gondolataim. Rémisztően lapos vagyok, ha az élet nagy kérdéseiről van szó. Amint valami komolyabb problémával találom szembe magam - komolyabbal mint, hogy milyen kávét igyak, vagy hogy melyik pólót vegyem fel reggel -, elkeserítően üresfejű pasi lesz belőlem. Ezzel az üresfejűséggel és lapossággal ijesztgetem magam, valamint a környezetemben élőket.
Legyünk magunkkal őszinték.
A világegyetemről, még inkább a marslakókról, nem sok mondanivalóm lenne. A sztratoszférában szörfölő, szabad, független létformák, számomra mentálisan idegenek. Nem mélyülök el semmiféle vallási összefüggésekben, sem a jó, sem a rossz oldalon. Azon kívül, hogy hiszem - holnap, holnap lesz. A világot egyszerűen, mindenféle feleslegesen túlméretezett kíváncsiság nélkül, de a szükséges mennyiségű érdektelenséggel bámulom.
A szókincsem szegényes olyan szavakban, melyekbe rögtönzött szemantikus analízis nélkül, bele sem haraphatnál. Az egészről, mi körülvesz, csak annyit tudok, amennyit magam láttam, minden más információt alkalomszerűen szerzek be a wikipédiából. Észrevettem, hogy minél öregebb vagyok, annál egyszerűbbé válik a kezelésem. Sőt! Magam is egyre egyszerűbb instrukciókra tartok igényt mindenhez.
A problémamegoldást a végletekig leegyszerűsítettem: a fehér balról, a fekete a jobb oldalihoz, középen pedig a szürke néhány árnyalata.
A filozofálás soha nem tartozott az erősségeim közé. Nem hiába voltak belőle gyenge jegyeim. A pszeudofilozófiát pedig egyenesen gyűlölöm. Egyedül a kérdésektől és talányoktól mentes világ az, ami megmosolyogtat. Haladó gondolkodást igénylő eszmecserék közben csak a kék mandulákra tudok gondolni.
Tehát magamra erőltetem. Magamra erőltetem a kreativitást, az absztrakt gondolkodásmódot... És mi van? Semmi. Üresség. Kozmikus üresség. Bár a ''kozmikus'' szó, ebben az esetben amúgy is visszaélésnek számít...
Na jó - kicsit hazudoztam. De nem sokat. Picinkót...
A vasalás nagyon fontos szerepet játszik a nők életében. Azt hiszem, ez nem képezheti vita tárgyát.
De a dolog korántsem ilyen egyszerű. Nézzük...
Vajon pszichológiai értelemben a vasalás lehet megtisztító hatású? Lehet meditatív jellegű foglalatosságnak tekinteni? Lehet veszélyes? Sok esetben igen. Úgy mondanám, hogy a vasalásnak két arca van. Létezik analitikus vasalás, és elszánt vasalás. Mindkét formáját szélsőségesen veszélyesnek ítélem meg.
A vasalás állapotába kerülve, a nő elkezd mintegy tehetetlenül álmodozni, tervezgetni, fantáziálni, utazgatni. Egyfajta szellemi űrséta. A vasalás, a nőben megérinti a legmélyebben fekvő rétegeket, vágyakat és fóbiákat.
A vasalás által elbújik a világ elől. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a vasalás tisztító hatással van a nő szellemére. Gyanítom, hogy a forró vasaló alatt rengeteg, legalább annyira forró gondolat, döntés, véleményformálás született meg, hogy onnét egy óvatlan pillanatban kiröppenjen a nagyvilágba, mint a szintén forró gőz.
Nem hiszem, hogy a nők képesek lennének hasonló nirvánába keveredni a fürdőszobában. Fürdés közben a nő, önmaga számára túlságosan testi valójában van jelen. A női meztelenség nem kedvez a gondolkodásnak. Valami húzza a tükörhöz, és a női lét formájának tisztán fizikai jellegéhez.
Ez pedig nem segít a tisztánlátásban.
A vasalás ezzel szemben, igen.
Gyakran hallani a tévében, hogy a sofőr elaludt a volánnál. Mert gondolatban több száz kilométerre volt attól az úttól, amin éppen haladt. Ugyanez a helyzet a vasalással. Sőt, még rosszabb, mert eme foglalatosság nem üvölt a valóságba történő visszatérésért. A varrások kertjének titkos kis útvesztői, és a vasaló határozott, de mégis gyengéden gömbölyded csúcsa. Az egyik oldalról a másikra történő átfordítás geográfiája. A nem elegendő mértékben kivasalt részekhez való visszatérések szentimentalitása. A vasalás általi simaságra eső tekintet elégedettsége. A mű befejezésére buzdító nyughatatlanság. A tiszta és sima holmik összehajtásának romantikája...
Mi tehát a vasalás?
Talán egy út, talán egy tekergő ösvény amely valódi önmagunkhoz vezet.
Út a valódi értékek védelméhez, önmagunk és mások helyes megítéléséhez. Mert mi is a vasalót félrerakó kéz? Döntés, vagy csak annak az előérzete?
A vasalást talán csak a mosáshoz lehetne hasonlítani. Fizikai munkával összekötött megtisztulás. A mosógépben kirázott gondolatok, gondosan, sorban felakasztva a kötélre, s a száradást várva. Tökéletes és tiszta gondolatok. Gyakran továbbadhatatlanok. Visszatérés a forráshoz, természetességhez. Itt és most. Azonnal.
A mosás és a vasalás nem tűri a hazugságot.
A mosás és a vasalás morálisan mégsem tiszta.
Jelenlétünkkel koszoljuk be.
Most ennyi talán elég is. Nem volt időm rá, hogy mélyebbre ássak vasalás ügyben.
Csak 6-8 póló volt, egy nadrág, és némi fehérnemű.
És mindezt egy szál alsóban, mert rohadt meleg van. Megyek is zuhanyozni.
Mondtam, hogy megtisztító hatása van...
Mikor Z. hat éves lett, azt mondta, hogy ha nagy lesz, szemetes akar lenni. Ezt pont azon a napon jelentette be, mikor apjának ötvenedik születésnapját ünnepelte a család. Sok vendég volt.
- De miért? - kérdezték. - Miért pont Te akarsz szemetes lenni, akinek az apja szociológus professzor és városunk egyetemének dékánja? Miért? Nincs benned egy cseppnyi ambíció sem? Nem szégyelled magad? Miért?
- Mert a szemétszállító autó szép sárga és olyan aranyosan szuszog. - válaszolt a kis lurkó, miközben jobb kezének mutatóujját az orrába dugta, majd érdeklődve nézegette a kis, zöld golyócskát, amit kibányászott belőle.
A legegyszerűbb volt mindent az anyjára kenni, mert ő irodai dolgozó.
- A fiadnak nincsenek ambíciói. Semmilyen értékelhető tervei az életre. Mi lesz ebből a gyerekből? Hogyan nevelted fel?
- Igyekszem. Megteszem ami tőlem telik. - válaszolta a szerencsétlen, sárga szemétszállító autók után áhítozó kispacák anyja, és éjszakánként telesírta a párnáját. Az is sárga volt.
Azon a napon, mikor Z. befejezte iskolai tanulmányait, senki sem tiltotta meg neki, hogy a megálmodott szakmában helyezkedjen el. Még az anyja sem. Csak az aggasztotta, mi lesz, ha nem veszik fel a gyereket. Manapság minden megeshet.
- Csak nem fogod többször is megpróbálni?
- De igen, anya. Ha kell, koldulni fogok. Mint akkor, mikor a C-kategóriás jogosítványra kellet gyűjtenem.
Z.-nek nagyon nehéz volt bekerülnie a szemetesek közé. A szakma nagyon kapóssá vált az utóbbi időben. A Föld el volt árasztva irdatlan mennyiségű, a legkülönbözőbb eredetű szeméttel, tehát a szemétszállító cégek komoly fizetést ajánlottak a jelentkezőknek. Oroszlánmód kellett harcolnia a konkurenciával, amely világhírű professzorokból és egyéb tudós népekből, valamint egy testépítőből állt. A szemetesek képezték a világ elitjét, melybe a belépést az egyszerű halandók számára, kanonikus szabályok nehezítették. A C-kategóriás jogosítvány beszerzése, még a feketepiacon is művészetszámba ment.
Térjünk mégis vissza Z.-hez, aki néhány hónapig tartó erőfeszítések után, végre megkapta a megálmodott szemétszállító autót.
Első munkanapjának reggelén, besétált a telepre, ahol a kocsik álltak. Legnagyobb meglepetésére és egyben szomorúságára, remegő ajkakkal konstatálta, hogy a neki kijelölt autó narancssárga. Amikor pedig elindult első útjára a városba, kiderült, hogy gyermekkori álmainak netovábbja, nem is tud szuszogni.
Elmúlt néhány év.
F. professzor, a híres szociológus, a szemetesekről szóló legismertebb tanulmányok szerzője, megkérdezte fiát, M.-et:
- Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
- Szemetes. - felelt a gyerkőc gondolkodás nélkül, miközben elmélyülten nézegette az orrából kibányászott sárga golyócskát.
- De miért?
- Mert a szemétszállító autó szép narancssárga és csendesen jár. Sokkal csendesebben, mint a mi autónk, ami ráadásul olyan undorító sárga.
F. professzor elégedett megértéssel bólogatott.
Néhány év múlva, az utcákon ismét megjelentek a sárga szemétszállító autók, melyek esténként, hangosan szuszogva álltak be a Közterületfenntartó telephelyére.
Az egyik autó után, melyet éppen M. vezetett, rövid kis lábait szaporán szedve, egy kisfiú futott és kiabált:
- Kukás, kukás, szeméttúró, büdösbácsi!
Majd az orrába dugta a jobb mutatóujját és lassan elballagott.
...
Cukormázba mártott, keserű pirulákat adok nektek.
A pirulák ártalmatlanok.
A méreg a cukormázban van.
Először is - és függetlenül ettől az egész cikis szitutól - nem illik az etikett alapvető elvárásait figyelmen kívül hagyva, kritizálni a teremtő által felajánlott megoldásokat. Szintén nem illik lecserélni a melankóliát tettrekészségre, a kétséget bizonyosságra, az elkeseredettséget optimizmusra, a szkeptikusságot hitre, mert ez semmi jóra nem vezet.
A művészet - mint az a meleg vadságnak köszönhetően köztudott - az individualizmus legintenzívebb formája, tehát tartsuk magunkat ehhez, mint kiindulóponthoz.
A tudománnyal ellentétben, mely olyan dolgokkal foglalkozik, melyek azok, amik, a művészet lényege az elgondolkodtatás. A szépség, mint olyan, ebben az esetben másodlagos, mert a halál után úgyis úgy fogunk kinézni, mint egy művészfilm plakátja, melyet nem muszáj megnézni. A művészet értelme, a művészet maga, így minden eszköz megengedett. Nem sok lehetőség van a villogásra, de kezdetnek mondjuk próbáljunk meg díszletet találni. Sírkő. A hagyomány szerint két felirat közül választhatunk: "Itt nyugszik az ateista, szépen fel van öltözve, de nem készül sehova", vagy "Ne menjenek sehova, mindjárt folytatjuk a következő epizóddal, rögtön az apokalipszis után". A még bizonytalanoknak ajánljuk a "Tiszteld az egészséged, mert ha nem, te is így végzed"-et. Az örökhagyó helyzete abban különbözik az örökösökétől, hogy az utóbbiak vannak nagyobb bajban, nem mi. Fontos tehát, hogy a dolgot részleteiben és idejekorán átgondoljuk, majd javainkat hagyjuk azokra, kiket a legkevésbé sem szeretünk. Ideális esetben még bank által teherbe ejtett ingóságot is a nyakába akaszthatunk valakinek. Egy ilyen kis lakhelynek két, számunkra kellemes tulajdonsága is van: míg élünk, vígan élünk, mert a bank fizet, ha pedig már chomu vogmuk, a megajándékozottak szívében emlékünk még sokáig fog élni.
A lényegre térve, alapvetően három különböző motíváció dolgozhat a koporsóban lakóban: természetes, misztikus és művészi. Függetlenül attól, hogy választásunkat halálunk, vámpírrá válásunk, vagy a gothic iránti rajongásunk indokolja, a dolgot halálosan komolyan kell kezelnünk. Az első esetben ez különböző okokból meg van könnyítve, a másik kettőben nem feltétlenül.
A művészetet nem lehet magtanulni, bemagolni, ez nem egy szakma. Mint ahogy a velünk született optimizmus, és a hajlam a melankóliára sem. A szépség, ebben az értelemben és objektíven, nem létezik.
A szépség, az a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.