Szándék nélkül

Ez szörnyű.
Nekem nincsenek mélyenszántó gondolataim. Rémisztően lapos vagyok, ha az élet nagy kérdéseiről van szó. Amint valami komolyabb problémával találom szembe magam - komolyabbal mint, hogy milyen kávét igyak, vagy hogy melyik pólót vegyem fel reggel -, elkeserítően üresfejű pasi lesz belőlem. Ezzel az üresfejűséggel és lapossággal ijesztgetem magam, valamint a környezetemben élőket.
Legyünk magunkkal őszinték.
A világegyetemről, még inkább a marslakókról, nem sok mondanivalóm lenne. A sztratoszférában szörfölő, szabad, független létformák, számomra mentálisan idegenek. Nem mélyülök el semmiféle vallási összefüggésekben, sem a jó, sem a rossz oldalon. Azon kívül, hogy hiszem - holnap, holnap lesz. A világot egyszerűen, mindenféle feleslegesen túlméretezett kíváncsiság nélkül, de a szükséges mennyiségű érdektelenséggel bámulom.
A szókincsem szegényes olyan szavakban, melyekbe rögtönzött szemantikus analízis nélkül, bele sem haraphatnál. Az egészről, mi körülvesz, csak annyit tudok, amennyit magam láttam, minden más információt alkalomszerűen szerzek be a wikipédiából. Észrevettem, hogy minél öregebb vagyok, annál egyszerűbbé válik a kezelésem. Sőt! Magam is egyre egyszerűbb instrukciókra tartok igényt mindenhez.
A problémamegoldást a végletekig leegyszerűsítettem: a fehér balról, a fekete a jobb oldalihoz, középen pedig a szürke néhány árnyalata.
A filozofálás soha nem tartozott az erősségeim közé. Nem hiába voltak belőle gyenge jegyeim. A pszeudofilozófiát pedig egyenesen gyűlölöm. Egyedül a kérdésektől és talányoktól mentes világ az, ami megmosolyogtat. Haladó gondolkodást igénylő eszmecserék közben csak a kék mandulákra tudok gondolni.
Tehát magamra erőltetem. Magamra erőltetem a kreativitást, az absztrakt gondolkodásmódot... És mi van? Semmi. Üresség. Kozmikus üresség. Bár a ''kozmikus'' szó, ebben az esetben amúgy is visszaélésnek számít...
Na jó - kicsit hazudoztam. De nem sokat. Picinkót...