Szándék nélkül

Ma reggel BKV-val mentem dolgozni. Mint később kiderült, helyesen döntöttem. No, nem a nagymértékű környezetszennyezés, hanem az irtózatos dugók miatt. Mindemellett a 19Vépótló egyike a legjobb helyeknek, ha az ember gyereke első pillanatban értékesnek tűnő gondolatokat akar magából a felszínre hozni. Mert a buszok ablakának két oldala van. Tiszta időben átlátszó, tehát nem zár ki bizonyos mértékű keveredést.

A mai órát tehát, a titokzatos módon létező filléres másolatok piacának, valamint az autókból egyedi példányokat gyártó cégeknek szenteljük.

Tegnapelőtt kissé lazább nap volt a CÉG-nél, tehát olvasgattam egy picit. Többek között egy Robert H. Frank nevezetű professzorról, pontosabban a 2006-ban végzett kísérletéről. Véletlenszerűen kiválasztott embercsoportnak felajánlott két - elméletben felállított - választható életformát. Mindkettőben biztosítva voltak a kényelmes, nyugodt élethez szükséges anyagi és egyéb feltételek, egy szép nagy családi házban. Az egyetlen különbség a két modell között az volt, hogy míg az egyik esetben a házat sokkal kisebb, olcsóbb, egyszerűbb házak vették körül, a másikban a ház sokkal nagyobb volt, de luxusvillák környezetében volt felállítva. Az ember azt hinné, hogy a kényelmes, anyagi gondokat nélkülöző élethez, jobb egy nagyobb, több teret biztosító otthon. De nem. A kísérlet alanyainak nagy többsége a kisebb házat választotta, azzal az indokkal, hogy a szomszédoknak még kisebb a házuk. A nagyobb házban, de villákkal körülvéve, rosszabbul éreznék magukat.

A státuszért folyó társadalmi kinevetavégénben tehát, a tulajdon objektív értéke nem játszik szerepet az emberek elégedettségének mutatójában. Az elégedettség másból táplálkozik: a tényből, hogy másoknak nem telik arra, amire nekünk igen. Ez a jellemző magyarázza többek között a hiper-luxuscikkek jelenlétét a piacon, melyek vásárlása mindenféle racionalitást mellőzni látszik. Nem a felhasználó mértéktelen, mások számára elérhetetlen kényelméről, hanem a felhasználó által kifizetett, mások számára megfizethetetlen árról szól. Ugyanez magyarázza a 2000 forintos Nike pólókat is. Ugyanez magyaráz sok más dolgot. Különösen a szocreálból fennmaradt beton hangyavárak, valamint a Suzuki Swiftek iránt érzett gyűlöletet.

Természetesen - Nemo sine vitiis est - azaz, senki sem hibátlan - írta Seneca, és ha már róla van szó, idéznék is: Non qui parum habet sed qui plus cupit pauper est. Nem az a szegény, akinek kevés van, hanem az, aki sokra vágyik.

Mert a boldogságnak ugye 3 alappilére van:

1. Az autód legyen idősebb a barátnődnél.

2. A fogkrémed legyen mentolos, a teád citromos.

3. Ne fordítva.

Az igazság előbb, vagy utóbb úgyis kiderül, tehát mondjuk ki nyíltan - a Föld lapos. Van egy Hold nevű holdja, gravitációs meghajtással ellátva, amely macskából és vajaskenyérből áll. Azon egyszerű elven működik, hogy a macska mindig a 4 lábára esik, a vajaskenyér pedig a megvajazott felére. Ha a vajaskenyeret a macska hátára kötjük, sem az egyik, sem a másik nem fog leesni. Hasonló alapokon nyugszik a Nap létrehozása is, azzal a kis különbséggel, hogy ott pirítóst használtak. Mindez azt eredményezi, hogy a Hold és a Nap lógnak a semmiben, mi fekszünk tehetetlenül, minden más pedig áll. Általában a feje tetején, ami azt bizonyítja, hogy a Föld alsó felén vagyunk. Ebből következik, hogy a szódavíz gyakran az üres fejekbe száll, gondolataink ellaposodnak, de legjobb esetben is lúdtalpasak leszünk.

Úgy gondolom, az emberek nem hisznek a bennük rejlő lehetőségek végtelenségében.

Csak remélnek és hisznek a csodákban. Mivel a vágyaikat álmoknak nevezik, soha nem valósítják meg őket.

Az isteni apátia újabb hullámára várva, elvakítottam magam a minden alapot nélkülöző képzelgések felismerésének mániájával. Ha esetleg mégis arra az eredményre jutnék, hogy az egyszerű igazságnál fontosabb a boldogság, képes volnék-e azt egyátalán elérni?

Az emberek meghalnak nem tudván kik is voltak. Még csak meg sem próbálják megtudni.

A lila taréjjal rendelkező punk, aki leragadt a 80-as években, és nem veszi észre, hogy ma már a lázadáshoz minimum egy fekete, kötött símaszk dukál, a fülbevaló, a tetoválás is utat tört magának a hétköznapokba, a mosdatlanság, a szakadt ruha, mind olyan apró kiegészítők, melyeket remek gazdasági helyzetünk miatt, egyre többen kénytelenek (el)viselni, de hát az undergroundból nagyon rövid út vezet a mainstreambe, talán ha a belső szerveit kívül hordaná, na, az volna valami, amire érdemes odafigyelni, mint arra az 50 körüli nőre, akinek olyan csillogás van a szemeiben, hogy bármelyik pillanatban beleszerethetnék, még akkor is, ha nemigen engedheti meg magának, hogy rendszeresen fodrászhoz, kozmetikushoz járjon, mert valamikor rosszul választott, mikor megkérdezték, hol akar továbbtanulni, vagy azért, mert fontosabbak voltak neki a gyerekei, mint a hiúsága, de ma már van választék, még annak a két 16 év körüli barátnőnek is, egyik szőke, babás arccal, mely talán egyszer jó szolgálatot fog tenni valamelyik 8-tól 9-iges rtl-műsorban, másik biz' kissé asszimetrikusabb külsővel, és láthatóan olcsóbb öltözékben, bár egy szót sem szólnak egymáshoz, előzőnek jóval fentebb, utóbbinak lentebb az orra, de együtt utaznak, ki tudja, talán súgni szokott neki a suliban, mert az biztos, hogy nem annak a kölyöknek szokott súgni, akinek ritmusra jár a feje és a lába, amiben nem is lenne semmi különös, ha lenne a fülében akár egy fél hangszóró is, de hát van, akinek a vérében csörgedez, de a haverok azt mondták, holnapra lejön róla, szemben egy másik, hasonló korban lévő lány, ki az első pillantásra igen csúnyácska, olyan nyurga, szemüveges, de a két megállóba belefér, tehát egy második pillantást is megérdemel, mely pedig azt mondja, elképesztően szép nő lesz majd belőle, ha kikel a tojásból, az elcseszett szemüvegkeret mögött pedig, nagyon szép, fekete szemek, de ha valaki észre akarja venni, nagyon meg kell dolgoznia érte, az a szemüvegkeret annyira lelombozóan rusnya, hogy csak anyuka választhatta neki, mert nem volt túl drága, de eszébe sem jutott, hogy esetleg éppen abban a pillanatban cseszte el kislánya életét, mert a gyerekek ugye kegyetlenek, és lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkolják le egymás önbizalmát, de ha szerencséje van, egyszer lesz valaki, aki elmondja neki, hogy milyen szép, és az a valaki őszintén szeretni is fogja, és ha szerencséje van, akkor el is fogja hinni neki, mint ahogy az a nyugdíjas pár is elhitte Kádárnak, hogy szép öregkoruk lesz, és a nyarakat majd a balatoni SZOT-üdülőben tölthetik, de azokból az időkből, a felvonulások emlékein kívül, csak a Május 1 Ruhagyár öltönye maradt meg, az sem baj, hogy már annyiszor kellett felvarrni a kirojtosodott szárát, hogy csak a bokát takarja, de attól még lehet mosolyogva tekinteni egymásra, és az együtt töltött 50 évre, mert összesen kb. ennyit fognak a börtönben eltölteni azok ott hárman a megállóban, akik a szemetest próbálják felgyújtani, és négyük közül csak a szemetest sajnálom, meg azt, hogy nem sokan vannak olyanok, akik azt kapták az élettől, amit megérdemelnének.

A határtalan és feltétel nélküli szeretet arról ismerszik meg, hogy mindent megbocsát, ami viszont értelemszerűen közönyhöz vezet. Az istenek, akik szeretnek minket, tudnak erről, tehát bármit is teszünk, csak megvonják a vállukat és rohadtul nem érdekli őket. A teremtés folyamatának tényként való kezeléséhez szükséges szereteten kívül minden más szeretet, hogy ne váljon önmaga cáfolatává, szükségszerűen törékeny és esendő kell hogy legyen. Tehát minden őszinte, és működőképes kapcsolat lényege, saját tökéletlenségében leledzik. A szerelem - mint a partner emocionális érdeklődése a másik személy iránt - egymás életébe való beavatkozást feltételez, ennél fogva igen távol áll az ''isteni'' jelzőtől. Így, vagy úgy, függetlenül attól, ki mit gondol, vagy ismer be, partnerünket bizonyos mértékben tárgyként kezeljük. Miután nem csupán ebben az értelemben nem vagyunk isteniek, minden képzeletszülte, vagy valós hibának, bűnnek a megbocsátása igen nagy erőfeszítésünkbe kerül, miközben magunk sem vagyunk ártatlanok, tehát a kör bezárul. A klasszikus szerelmes pár tehát nem más, mint egy mazochisztikus reláció, melyben mindenkinek vannak elvárásai, de senki sem elégedett. Ha nem jutunk el időben a felismerésig, hogy partnerünk szeret minket, de csak a számára elérhető határokon belül, vagyis a korábban említett tökéletlen szerelemmel, egy idő után az atmoszféra David Lynch filmjébe illő lehet. Ekkor tűnik fel előttünk a mazochisztikus orgia kreálásához szükséges eszközök határtalanul széles skálája. Először a szekrény alól kirángatott, poros, sérelmekről kiállított számlák, melyek éppen abban a pillanatban jobban tennék, ha tovább porosodnának a helyükön. Jobban kamatoznak, mint a svájci bankok. Idővel már nem férnek el a sarokban sem, és mindenütt beléjük botlik az ember. Másodszor, lassan ráunva az ismétlődő szituációkra, egyre közeledünk a tökéletes, isteni közönyhöz. A paradicsomhoz még csak nem is hasonlít, ami természetesen kissé idegesítő, tehát a partnerek befizetik egymást egy luxusutazásra a mindennapok poklába.

Az ablak mögötti feketeséget csak néhány csillag fénye szúrja át. Sokkal agresszívabb és mérgezőbb módon, mint eddig bármikor. Fekszem az ágyon. Elegem van az olvasottak dícsérgetéséből, és még Sándor György zsenialitása is csak mélyebbre tolja fejemet a párnába. Pedig most kellene elkezdenem. Koncepció hiányában, gondolataimat kissé gyorsabb szívverésre, rövid bekezdésre, valamint teljes ötlettelenségre cserélem.

- A fejed amúgy rendben van? - kérdezem magamtól érdektelenül, hogy hirtelen hangszínváltással ne keltsem fel a saját gyanúmat. Tudom, hogy ennek a problémának az elhanyagolása az egészségemet szolgálja, tehát magamtól választ nem várva, folytatom a lustulást.

Van valaki, aki nekem ajándékozta ezt a blogot, mondván, hogy érdeklődésre tarthat számot, amivel nagy mértékben felértékelte képességeimet.
Szerencsémre a vélemények minden témában és mindig megoszlanak, minek köszönhetően az egómnak van némi kis esélye megmaradni a sztratoszférában, nem érezvén vágyat a feljebb emelkedésre. (Majdnem) Minden férfi hasonlóan gondolkodik, nincs ebben egy cseppnyi magamutogatás sem, melyre oly sokan várnának.
A probléma azzal van, hogy egy kicsit sem fontos, ki mit gondol, csak az, hogy én mit gondolok magamról, én hogyan értékelem magam, milyen vagyok, mire gondolok, miről írok. Nem lépem át a saját határaimat, és még ha nem is tudom, hol helyezkednek el, jobban ismerem magam, mint bárki más.

Csak választási lehetőséget kínálok. Még egyet.

Mert ha választhatnék, kibe legyek szerelmes, Dundikába, vagy Rubint Rékába, azt mondanám: a kozmoszban az anyag mindig nagyobb mennyiségben van jelen, mint az antianyag, tehát áldott legyen a Te neved, ó nagy Allah és Mohamed a Te prófétád, és hála Néked Jehova, valamint az összes nyomorult halhatatlannak, hogy néha cseppen tőletek egy üveg borra, és olyan messze laktok, amennyire csak lehet, és hogy mindig van egy harmadik opció.
Abban az esetben, ha a Genf melletti részecskegyorsítóval folytatott kísérletek nem hozzák meg a várt eredményt, és nem lesznek meg a Higgs-kavicsok, a mindenható fellélegezhet, sokan elvesztik a munkájukat, szétszélednek a világban és megpróbálkoznak egy újabb, a lehető legidiótikusabb koncepciónak a felállításával. A mindenre vonatkozó univerzális teóriának.
Az lesz, aminek lennie kell.
Gondolataink átadásának határait praktikus szempontok alapján jelöljük ki. A bölcsesség abban különbözik az értelemtől, hogy az előző bizonyos cselekedetektől visszatart. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az intelligens ember mindig hazudik. De bármit is mondunk, bizonyos szándék tükröződik szavainkban. Senki nem tart beszédet a kietlen sivatag közepén állva. De ha valamilyen szándékunk van a szavainkkal, abban a pillanatban megjelenik a szándék eléréséhez vezető stratégiai pókháló, tehát hazudni kezdünk.
Objektíven nézve, könnyebb lenne nem írni, mint írni. Nem lenni, mint lenni.
Nincsenek szándékaim.
Csak választási lehetőséget kínálok. Még egyet.

- Sok minden megváltozott az utóbbi időben.
- Mire gondolsz?
- Néhány új fénypontot raktál fel az égboltra.
- Értem.
- Nincs szükségünk többre.
- Tudom. Mindenetek megvan.
- Akkor minek írsz?
- Csak hogy tudják, hogy vagyok.