Na persze. Van belőlük ilyen is, olyan is. Én az ilyenekről beszélek.
Réges régen, mikor még a messzi külhonban éltem, rendszeresen jártam bevásárolni. A lakásomtól úgy 200 méterre volt egy elég jó bolt, ahol mindent megkaptam. Útközben el kellett mennem egy mekdonáldsz mellett is, melynek parkolójában igen gyakran találkoztam fedél nélküliekkel (továbbiakban eftelen). Onnan nem messze voltak még az átkosból megmaradt, ú.n. ''munkástelkek''. Ezeket a melósok valamikor ingyen kapták. Felparcellázott, apró telkek, mindegyik úgy száz, százötven négyzetméteres, rajtuk apró faviskókkal. Ezeket a telkeket, a tulajdonosok gyakran kiadták télire az efteleneknek. Ők nem fagytak meg, a tulajnak meg vigyázták kertjét. Deal.
Miután, mint mondtam, elég gyakran jártam arra, egy idő után már ismerősként köszöntünk egymásnak, különösen egyikükkel. Úgy látszik, minden klienshez egy ügyintéző van kirendelve, ami persze nem jelenti azt, hogy az én eftelenem hiányzása esetén, helyébe ne ugrana valaki. A kliens az első.
A hónapok, de inkább évek folyamán, eftelenemmel már-már haveri viszonyba kerültünk. Emlékszem, mindig mérnök úrnak, vagy igazgató úrnak szólított. Náluk ez bevett szokás, ami állítólag működik is. Ha valaki azt mondogatja neked, hogy milyen szép és okos vagy, enyhébb szívhez szólhat.
Na, de vissza a mondanivalómhoz.
Valamikor 2 vagy 3 éve lehetett, tavasszal. Lassú léptekkel haladtam a boltom felé. Kedvenc eftelenem már messziről kiszúrt, integetett, mosolygott, mert gondolom már érezte a szájában az én aznapi adományomból vásárolt bort, vagy egyéb fagyállót. Természetesen egy kicsit már be volt infúziózva. Mikor odaértem, illedelmesen köszönt, kezet nyújtott, alig észrevehetően még meg is hajolt, és - bár mindketten tudtuk, találkozásunknak van egy elkerülhetetlen üzleti vonala - mert jól nevelt eftelen volt, sosem kéréssel kezdte. Beszélgettünk az élet kis, és nagy dolgairól, a feleségéről, aki évekkel korábban meghalt, a gyerekeiről, akik le se szarják, a hírességekről, akiknek a bőröndjeit cipelte, ugyanis szállodai londíner volt valamikor.
Beszélgetésünk közben észrevettem, hogy eftelenem egyik munkatársa közelít hozzánk, lassú, tétova léptekkel. Ezen nem lepődtem meg, mert ebben hasonlítanak a cápákra. Ha észreveszik, hogy valamelyikük beszélget egy potenciális adakozóval, akkor ez úgy hat rájuk, mint a friss vér a tengerben, a fent említett uszonyosokra. Mikor kicsit közelebb ért, észrevehető volt, hogy olyan pofát vág, mint aki meghívót kapott a király vacsorájára, de az istennek nem találja a papírost.
Odaért mellénk, és eftelenem kérdezi tőle:
- Mitől vagy így elgörbülve?
A haver köpött egyet, enyhe tántorgása közepette megvakargatta a feje búbját, és így szólt:
- Nagymosást csináltam.
- Hát, akkor az jó, nem?
Én ebben a pillanatban kissé sokkolt állapotba kerültem, mert nem úgy nézett ki, vagy inkább nem úgy illatozott, mint aki egyáltalán ismeri a ''mosás'' szó jelentését.
- Nem, a francba, nem jó. - felelte - Elmentem hátra kiteregetni. Tudod, a ház mögött van az a drótom...
- És? Mi a baj?
- Na, hátramentem. Nézem, azt ott lógnak a ruháim, amiket még tavaly ősszel teregettem ki, aztán megkaptam a segélyt, bebasztam és elfelejtettem...
Én elkezdtem röhögni. Az intelligens és enyhén illuminált állapotban levő efteleneknél, senki nem nyom jobb standup-ot. De látom, hogy eftelenem nem hogy nem röhög, de határozottan megkomolyodott, és láthatóan gondolkodóba esett. Egy pillanat múlva megvilágosodni látszott és halál komoly arccal azt kérdezte:
- Na és megszáradt?
Hogy a francba ne adjak nekik arra a borra?
Bírom az efteleneket. Az ilyeneket. Talán egy kicsit ''csakazértis''.
Megfigyeltem, hogy a dinamikus bizniszmenek nyávoghatnak az adók miatt, az előírások miatt, az utak minősége okán, bármi okból... De ha az eftelenekről van szó, akkor kezd el habzani a szájuk igazán, a szemeikben pedig gyilkos tüzek lobbannak. ''Ezek csak a segélyre vadásznak, az én adómból, ahelyett, hogy elmennének dolgozni! Bűzlenek a denaturált szesztől!'' Fura, mert az ilyenek általában a klímás jármű ablaka mögül nézik a hontalanokat. Mocskosul kifinomult szaglásuk lehet.
Kicsit meg is értem őket. Ha az életedet néhány tárgy irányítja (telefon, notebook, karóra, stb.), mindig rohansz, hogy odaérj az utolsó pillanatra, nem tudod mikor kezded, és mikor fejezed be a munkanapot, akkor legjobb azt a tudatot, hogy rabszolga vagy, ledobni a pincébe, bezárni az ajtót, és egy marha nagy követ tolni elé.
De azért egy ilyen eftelennek a látványa, ahogy ott áll a sarkon, és elindulhat akár jobbra, akár balra, a maga által megválasztott, kényelmes tempóban, vagy akár állhat ott egyhelyben, az orrában turkálva - na, az ő látványa azért kicsit megmozgatja azt a bazi nagy követ.
