Az élet állítólag szép. Természetesen azzal a feltétellel, hogy megfelelően válogatod össze az antidepresszánsokat. Az emberek pedig folyton panaszkodnak. Elsősorban amiatt, hogy közelítenek a 30-hoz, a 40-hez, az 50-hez, vagy a 60-hoz, miközben elfelejtkeznek arról, hogy Diana a 180-hoz közelített, mikor betért az alagútba. Az öregedés elérhet bármely korban.
A mainstream-mé degradálódott Coelho írta az emberekről, hogy mindig fordítva gondolkodnak. Először sietnek felnőni, utána sírnak az elveszett gyermekévek után. Az egészségüket áldozzák fel, hogy meggazdagodjanak, majd elköltenek mindent, hogy visszaszerezzék azt (...) Úgy élnek, mintha sosem kéne meghalniuk, aztán úgy halnak meg, mintha sosem éltek volna.
Meglehetősen szabad stílusban idéztem (amennyire emlékszem), mert nem vagyok Coelho rajongó, annak ellenére, hogy benne van a lábaimban Szent Jakab majd 1000 kilométere. Szintén nem vagyok rajongója a Starforanight-műsoroknak, és az ehhez hasonló divatos-egzisztenciális Elvis-eknek. Ez valami olyasmi, mint az, hogy gyerekkorom óta nem eszem meg a datolyát, azaz, soha nem kóstoltam a fent említett gondolatokat a tudás fájáról. Nem, mert nem. Úgy élek tehát, mintha sose halnék meg, vagyis normálisan. Mint ahogy mindenki - na jó, talán Coelho kivételével. De biztosan ő is normálisan él... Azaz: a létezés folytonosságának tudatában. Ha pedig az alapfokú pszichológia kézikönyvét nézzük, kiderül, hogy ez a norma. Így érezzük, és nem is lehet ez másképp.
De a lényegre. Tehát létezünk tovább, létezgetünk, nem foglalkozván a génjeinkbe beleégetett ítéletekkel. A gond azzal van, hogy az öröklét meglehetősen unalmas dolog, különösen a vége felé. Vagyis így nem jó, amúgy meg szar. Tehát próbáljuk meg másképp. Volt valaki - szintén író (szintén, mint Coelho, nem mint én) - aki azt mondta: élj úgy, hogy ha meghalsz, az unalom törjön rá az ismerőseidre. Lehet, hogy majd utánam is fognak néhányan unatkozni, néhányuknak olyan leszek, mint egy szúnyog a szomszéd kerületben, néhányan pedig már most szívesen megfojtanának. Szemrebbenés nélkül.
Na, talán ennyit a bizonytalan jövőmről, a datolyáról és Coelho-ról. Ha hozzá kéne még valamit tennem a csordogáló idő témájában, akkor szintén egy ködön áttetsző idézet: a fiatalokban az idegesít a legjobban, hogy már nem tartozom közéjük.
[ Ez itt a félreértések helye. ]
Nem. Nem fáj, hogy öregszem. Csak vannak bizonyos érzések, amiket idióta módon újra és újra megpróbál az ember szavakba foglalni. Reménytelen.
Mindenki létrehoz magában egy-egy képet mindenről, amivel az életben találkozik. Mindenről. Az érzékek nem objektívek. Ami fontosabb, hogy az emberekben fellelhető mindennek-nevet-adási-és elnevezési-mánia azt okozza, hogy ezeknek az érzéseknek a - nevek által való - kódolása, kizárólag csak az értelmünk számára elérhető szóhalmaz elemein belül jöhet létre. Még az érzéseinkből is kibaszott dokumentumokat gyártunk, mikor próbáljuk őket néven nevezni. Ez pedig az értelmezés negatív interpretációja.
Megjegyezni, hogy a megértésen keresztül elfelejtsük.
