A hétköznapok. A mindennapok.
A hétköznapokkal csak az a baj, hogy csesztetik az emberben a kisördögöt, nagy ritkán megszakítva áldatlan tevékenységüket, amikor valami nagyobb jelentőségű eseményre kerül sor. Különben itt vannak, körül ölelnek, mint egy hatalmas, emésztési panaszokra felírt, de be nem vett tabletta. Néha közelről néznek a szemedbe, mint egy óriás légy a tejbárban, omladozó folyosókon, rosszul lezárt koporsókban, és amely egyenként belopja a lábait, mint az ordas, majd mindent átitat. Olyan, mint valami új természeti elem, amelyet még nem ismer senki. Mert észrevehetetlen.
Orvosi szempontból tekintve a hétköznapok olyanok, mint egy elállíthatatlan orrcsöpögés. Nem fáj, nem lehet belehalni, ha éppen olyan hangulatban vagy, még nevetnivalót is találsz benne, de bizonyos idő után elviselhetetlennek érzed. Érzi mindenki. Különben nem volna mindenütt jelen az újnak, a másnak, a változásnak szünet nélküli keresése. Nem volnának emocionális protézisek, különlegesség-szirupok, újdonság-pótlók minden áruház polcain. Nem volnának személyiségi promóciók és árleszállítások az interneten. Nem volnának kirakodóvásárok, cirkuszok, szilveszterek, színházak, esküvői berúgások, olimpiák, horgászversenyek, anyáknapi ünnepségek az oviban, hegymászások, és valószínűleg még vagy millió dolog a világon, ha nem volnának a szürke hétköznapok.
Áldottak legyetek hát, ti, unalmas, fárasztó, lehangoló mindennapok, mert, ha jobban belegondolunk, nélkületek nem volna semmi a földön, ami az embereket érdekli, megmosolyogtatja, felizgatja, boldoggá teszi.
