Tegnap olvastam egy cikket a felnőttéválásról, egy ezeréves újságban, amit apám gyűjtött be valahonnan. Mivel még volt benne egy megoldatlan keresztrejtvény, időlegesen megúszta a riszájszlinget.
Az írás lényegi kérdése az vala, hogy mitől lehet biztos az ember abban, hogy agya kézzelfogható fejlődésen ment keresztül a szépemlékű gyermekkor óta.
Természetesen nem a koponyán belül felhalmozódott információhalmaz méretéről van szó, mert az - akarva, s egyes egyedeknél minden szándék ellenére - az évek folyamán bővül.
A tényleges fejlődés a lényeg.
Biz', én is elgondolkodtam róla, nálam mi teszi mérhetővé a feltételezett előrelépést. Ha komolyan belegondol az ember, nem is olyan könnyű kérdés.
Aztán később, amikor hazafelé sétáltam apámtól, magától jött a válasz.
Igen. Fejlődtem.
Úgy 30 évvel ezelőtt, mikor még kis szarházi voltam, és a járdán keresztezte az utamat bármiféle hatlábú, vagy esetleg teljességgel lábmentes élőlény, próbáltam úgy beosztani a lépéseimet, hogy mindenképp szandálom fröccsöntött talpa alatt végezze be rövid, földi létét. Egyfajta sport. Mozgáskoordináció-fejlesztő játék.
Most, hasonló helyzetben igyekszem őket kikerülni, hogy még véletlenül se tegyek kárt bennük.
Tudom, hogy ez nem sok. De mégis valami.
