Először is - és függetlenül ettől az egész cikis szitutól - nem illik az etikett alapvető elvárásait figyelmen kívül hagyva, kritizálni a teremtő által felajánlott megoldásokat. Szintén nem illik lecserélni a melankóliát tettrekészségre, a kétséget bizonyosságra, az elkeseredettséget optimizmusra, a szkeptikusságot hitre, mert ez semmi jóra nem vezet.
A művészet - mint az a meleg vadságnak köszönhetően köztudott - az individualizmus legintenzívebb formája, tehát tartsuk magunkat ehhez, mint kiindulóponthoz.
A tudománnyal ellentétben, mely olyan dolgokkal foglalkozik, melyek azok, amik, a művészet lényege az elgondolkodtatás. A szépség, mint olyan, ebben az esetben másodlagos, mert a halál után úgyis úgy fogunk kinézni, mint egy művészfilm plakátja, melyet nem muszáj megnézni. A művészet értelme, a művészet maga, így minden eszköz megengedett. Nem sok lehetőség van a villogásra, de kezdetnek mondjuk próbáljunk meg díszletet találni. Sírkő. A hagyomány szerint két felirat közül választhatunk: "Itt nyugszik az ateista, szépen fel van öltözve, de nem készül sehova", vagy "Ne menjenek sehova, mindjárt folytatjuk a következő epizóddal, rögtön az apokalipszis után". A még bizonytalanoknak ajánljuk a "Tiszteld az egészséged, mert ha nem, te is így végzed"-et. Az örökhagyó helyzete abban különbözik az örökösökétől, hogy az utóbbiak vannak nagyobb bajban, nem mi. Fontos tehát, hogy a dolgot részleteiben és idejekorán átgondoljuk, majd javainkat hagyjuk azokra, kiket a legkevésbé sem szeretünk. Ideális esetben még bank által teherbe ejtett ingóságot is a nyakába akaszthatunk valakinek. Egy ilyen kis lakhelynek két, számunkra kellemes tulajdonsága is van: míg élünk, vígan élünk, mert a bank fizet, ha pedig már chomu vogmuk, a megajándékozottak szívében emlékünk még sokáig fog élni.
A lényegre térve, alapvetően három különböző motíváció dolgozhat a koporsóban lakóban: természetes, misztikus és művészi. Függetlenül attól, hogy választásunkat halálunk, vámpírrá válásunk, vagy a gothic iránti rajongásunk indokolja, a dolgot halálosan komolyan kell kezelnünk. Az első esetben ez különböző okokból meg van könnyítve, a másik kettőben nem feltétlenül.
A művészetet nem lehet magtanulni, bemagolni, ez nem egy szakma. Mint ahogy a velünk született optimizmus, és a hajlam a melankóliára sem. A szépség, ebben az értelemben és objektíven, nem létezik.
A szépség, az a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.
