Az ablak mögötti feketeséget csak néhány csillag fénye szúrja át. Sokkal agresszívabb és mérgezőbb módon, mint eddig bármikor. Fekszem az ágyon. Elegem van az olvasottak dícsérgetéséből, és még Sándor György zsenialitása is csak mélyebbre tolja fejemet a párnába. Pedig most kellene elkezdenem. Koncepció hiányában, gondolataimat kissé gyorsabb szívverésre, rövid bekezdésre, valamint teljes ötlettelenségre cserélem.
- A fejed amúgy rendben van? - kérdezem magamtól érdektelenül, hogy hirtelen hangszínváltással ne keltsem fel a saját gyanúmat. Tudom, hogy ennek a problémának az elhanyagolása az egészségemet szolgálja, tehát magamtól választ nem várva, folytatom a lustulást.
