A határtalan és feltétel nélküli szeretet arról ismerszik meg, hogy mindent megbocsát, ami viszont értelemszerűen közönyhöz vezet. Az istenek, akik szeretnek minket, tudnak erről, tehát bármit is teszünk, csak megvonják a vállukat és rohadtul nem érdekli őket. A teremtés folyamatának tényként való kezeléséhez szükséges szereteten kívül minden más szeretet, hogy ne váljon önmaga cáfolatává, szükségszerűen törékeny és esendő kell hogy legyen. Tehát minden őszinte, és működőképes kapcsolat lényege, saját tökéletlenségében leledzik. A szerelem - mint a partner emocionális érdeklődése a másik személy iránt - egymás életébe való beavatkozást feltételez, ennél fogva igen távol áll az ''isteni'' jelzőtől. Így, vagy úgy, függetlenül attól, ki mit gondol, vagy ismer be, partnerünket bizonyos mértékben tárgyként kezeljük. Miután nem csupán ebben az értelemben nem vagyunk isteniek, minden képzeletszülte, vagy valós hibának, bűnnek a megbocsátása igen nagy erőfeszítésünkbe kerül, miközben magunk sem vagyunk ártatlanok, tehát a kör bezárul. A klasszikus szerelmes pár tehát nem más, mint egy mazochisztikus reláció, melyben mindenkinek vannak elvárásai, de senki sem elégedett. Ha nem jutunk el időben a felismerésig, hogy partnerünk szeret minket, de csak a számára elérhető határokon belül, vagyis a korábban említett tökéletlen szerelemmel, egy idő után az atmoszféra David Lynch filmjébe illő lehet. Ekkor tűnik fel előttünk a mazochisztikus orgia kreálásához szükséges eszközök határtalanul széles skálája. Először a szekrény alól kirángatott, poros, sérelmekről kiállított számlák, melyek éppen abban a pillanatban jobban tennék, ha tovább porosodnának a helyükön. Jobban kamatoznak, mint a svájci bankok. Idővel már nem férnek el a sarokban sem, és mindenütt beléjük botlik az ember. Másodszor, lassan ráunva az ismétlődő szituációkra, egyre közeledünk a tökéletes, isteni közönyhöz. A paradicsomhoz még csak nem is hasonlít, ami természetesen kissé idegesítő, tehát a partnerek befizetik egymást egy luxusutazásra a mindennapok poklába.